Sokat hezitáltam az alábbi gondolataim közzétételén, mert nagyon megosztó lehet. Azonban pont amiatt, ami miatt megosztó lehet döntöttem úgy, mégis kiteszem. Ha nem úgy tekintetek rá, mint “megmondó okoskodó” (hisz nem is ilyen szándékkal fogalmazódott meg bennem), hanem sokkal inkább mint szemléletformáló írás, talán segíthet megérteni, miért húzódik félre egy gazdi a kutyusával, miért nem engedi oda hozzátok a kutyáját, miért kéri, hogy vegyétek pórázra a saját kutyátokat, miért közelítsetek lassan feléjük, miért figyeljetek mindkét kutya testbeszédére, viselkedésére, ne csak a sajátotokéra.
“Az én kutyám mindenkit szeret.” “Az én kutyám mindenkihez odamegy.” “Az én kutyám mindenkivel játszik.” Sokaknak ismerősek lehetnek ezek a mondatok, amiben egy nagyon fontos közös pont van: “az én kutyám”. De hol van ebben a másik kutya, a másik gazdi? Ezek a nyitógondolatok nagyon kedvesnek tűnő dolgok, azonban biztos, hogy ez a másik kutyának is jó, akihez odamegy? Nem biztos, hogy ő is szereti, ha őt mindenki szereti, ha hozzá mindenki odamegy, ha vele mindenki játszik (játszani akar).
Azzal, hogy kérdés nélkül odaengedjük a kutyánkat minden kutyához, különösen póráz nélkül, vagy pórázzal, de megértés és jelenlét nélkül (pl a telefont nyomkodjuk közben vagy háttal állunk a saját kutyánknak, sok-sok méterre, látótávolságon kívülre engedjük őt), sötétben (fekete kutyák közeledését sötétben kivilágítás nélkül sokszor csak az utolsó pillanatban lehet észrevenni), potenciális veszélynek tesszük ki saját kutyánkat, a testi épségét kockáztathatjuk, hiszen lehetséges, hogy az a másik kutya támadékony egy ilyen helyzetben. Vagy egész egyszerűen csak nem szereti, ha a fejére ugrálnak, rámásznak, nyalogatják, hevesen viselkednek vele. Ahogy mi emberek, úgy a kutyák is különbözőek, más és más múlttal, megélt, átélt dolgokkal rendelkeznek. Gondoljunk csak bele, mi is odarohanunk mindenkihez, ismerőshöz, ismeretlenhez az utcán és megölelgetjük, megpuszilgatjuk, megsimogatjuk, elkezdünk velük táncolni? Mi is szeretnénk, ha mindenki odajönne hozzánk az utcán, ismerős, ismeretlen és megölelgetne, megpuszilgatna, megsimogatna, elkezdene velünk táncolni ha akarjuk, ha nem? Válaszoljuk meg magunknak a lehető legőszintébben ezeket a kérdéseket. Nos, a kutyusok is ezt érzik, mikor egy másik kutyus nagy boldogan, vehemensen, az ő határaikat és igényeiket figyelmen kívül hagyva a nyakukba ugrik. Természetesen vannak olyan kutyusok is, akiket ez nem zavar, akik örülnek ennek, akik partnerek a játékban, akik keresik ezt a fajta társaságot, kapcsolódást. És ez így is van jól. Az emberek közt is vannak olyanok, akik szeretnek más emberek társaságában lenni, sok ember közt mozogni, “pörögni”, feltölti őket, azonban olyanok is vannak, akiket mindez feszélyez, feszültséget generál bennük és inkább “menekülnek” az efajta helyzetekből. Jobban érzik magukat egyedül vagy csak néhány, jól ismert ember társaságában. Nevezhetjük őket extrovertáltnak és introvertáltnak, de teljesen felesleges felcímkézni, sokkal fontosabbak a mögötte meghúzódó érzések, személyes igények, határok, nehézségek. Amiket egy elfogadó közegben mindenki tiszteletben tart a másikkal szemben és nem erőlteti rá a saját érzéseit, igényeit, vágyait csak azért, hogy azok mindenképpen ki legyenek elégítve.
Időnként tegyük le magunkról az “én-szemüveget” és vegyük fel “mások-szemüvegét”. Próbáljunk ezen keresztül nézve ítélkezésmentesen egy kicsit nagyobb megértéssel és elfogadással lenni mások felé és legalább tegyünk fel egy kérdést, hogy odamehet-e a kutyánk (pórázzal vagy póráz nélkül)? Mert az nem feltétlenül jelent örök barátságot, hogy egyszer már találkoztak és akkor összeszagoltak. Bizony lehet, hogy a másik kutya abból az összeszagolásból is már legalább négyszer kifordult, ötödjére oda is morgott, mert sok volt neki, csak épp nem vettük észre a jeleket. Vagy nem is figyeltük. Mert a mi kutyánk boldog volt, a mi kutyánk jól érezte magát és csak erre figyeltünk. Ez az “én-szemüveg”. Egy kutya-kapcsolat is akkor működik jól, akkor egészséges, ha abban mind a két fél jól érzi magát és nem csak az én kutyám. Emellett az is fontos, hogy gazdiként ne vegyük magunkra a másik kutya viselkedését, ha ő nem szeretne a mi “mindenkit is szerető” kutyusunkkal barátkozni. Ha ezek rossz érzéseket váltanak ki belőlünk, rosszul esnek, esetleg megsértődünk, neheztelünk emiatt, akkor érdemes ennek a mélyére ásni a saját lelkünkben, megfigyelni, hogy ez milyen gombot nyomogat bennünk, kihez kapcsolódik a múltunkban, a jelenünkben, éltünk-e át hasonlót, ahol nem fogadtak el bennünket és ez rosszul esett, fájdalmat okozott? Ha úgy érezzük, ennek a feloldásához segítségre van szükségünk, bátran kérjük szakember segítségét. A kutyák és viselkedésük gyönyörű tükröt tartanak elénk, amibe időnként nehéz, fájó lehet belenézni, de hosszútávon segíthet felfedni, megérteni, elfogadni és megoldani az elakadásainkat. Ebbe a tükörbe pillantáskor azonban mindenképpen cseréljük vissza a “mások-szemüvegét” az “én-szemüvegemre” és a saját érzéseinkre fókuszáljunk.
Figyeljünk jobban egymásra, mind emberekre, mind kutyákra és próbáljuk meg megérteni és elfogadni, tiszteletben tartani különbözőségeinket, nehézségeinket. Ez segíthet egy békésebb, nyugodtabb együttélésben, közösségben való létezésben. 